| Magyarország

Oroszország MIG raktár


Mig tipusai

  • MiG–1 (1940)
  • MiG–3 (1941)
  • MiG–5 (1942)
  • MiG–7 (1944)
  • MiG–9 (1947)
  • MiG–15 (1948)
  • MiG–17 (1954)
  • MiG–19 (1955)
  • MiG–21 (1960)
  • MiG–23 (1970)
  • MiG–25 (1970)
  • MiG–27 (1975)
  • MiG–29 (1983)
  • MiG–31 (1983)
  • MiG–33 (1989) – MiG–29M típusjellel is ismert
  • MiG–35 (2005) – MiG–29MRCA típusjellel is ismert

Kísérleti repülőgépek

  • MiG–8 (1945)
  • MiG I–250 (N) (1945) – MiG–13 néven is ismert
  • MiG I–270 (1946)
  • MiG-23 (1960) – később Je–8-ra nevezték át
  • MiG–AT (1992)
  • MiG–110 (1995)
  • MiG 1.44/1.42-es gyártmány (1986–2000)
  • MiG LFI
  • MiG–105 Szpiral (1965) – kísérleti űrsikló
  • MiG ARA–107



MiG Oroszországi Repülőgépgyártó Vállalat, röviden RSZK MiG (oroszulРСК „МиГ“ – Российская самолётостроительная корпорация „МиГ“ / Rosszijszkaja szamoljotosztroityelnaja korporacija MiG) elsősorban harci repülőgépek tervezésével, fejlesztésével, gyártásával és javításával foglalkozó oroszországi vállalat. Központja Moszkvában található. A vállalathoz tartozó tervezőiroda (OKB) a szovjet időszakban OKB–155, majd Mikojan–Gurevics-tervezőiroda, később Mikojan-tervezőiroda néven működött. A vállalat által gyártott repülőgépek a MiGtípusjelzést használják. Az orosz állami tulajdonú repülőgépgyárakat összefogó holding, az Egyesített Repülőgépgyártó Vállalat (OAK) része


Fő gyártó bázisa az egykori 30. sz. moszkvai repülőgépgyár (GAZ–30), mely később a Znamja Truda Moszkvai Gépgyár (MMZ) nevet vette fel. A további gyártóbázisok a Moszkvához közeli Luhovici kisvárosban és a Tveri területen fekvő Kaljazinban találhatók. Az 1980-as években a MiG-repülőgépek többsége a Znamja Truda gyárban készült, a luhovici gyárban elsősorban a szárnyak gyártását végezték. A gyártóbázisokat egy vállalatban vonták össze, mely 1999 decemberében a Znamja Truda repülőgépgyár egykori vezérigazgatójának, Pavel Voronyinnak a nevét vette fel.

MiG–3 (oroszul: МиГ–1) szovjet vadászrepülőgép volt a második világháború alatt, amelyet az 1939-ben magassági vadászgépekre kiírt pályázatra terveztek. A berepülés során jelentkező műszaki problémák ellenére rendszeresítették és száz darabot gyártottak belőle. A gépek többsége az 1941-ben indított Barbarossa hadművelet első napjaiban megsemmisült. Továbbfejlesztett, javított változata a MiG–3.


MiG–3 (oroszul: МиГ–3) szovjet vadászrepülőgép volt a második világháború alatt. A repülőgépet a MiG–1 vadászgépből fejlesztette az 1. számú repülőgépgyár tervezőirodája, hogy kiküszöböljék a MiG–1 fejlesztése és használata alatt észlelt problémákat. 1940. december 20-a után az 1. számú repülőgépgyárban a MiG–1 helyett már ezt a gépet szerelték össze, és 1941-ig nagy sorozatban gyártották. Ekkor a gyárat az Il–2 csatarepülőgépek gyártására állították át.

1941. június 22-én a Barbarossa hadművelet megindulásakor 981 gép volt szolgálatban a szovjet légierőnél, a szovjet légvédelemnél és a szovjet haditengerészeti légierőnél. A MiG–3-at békeidőben is nehéz volt repülni, de sokkal nehezebb volt bevetések alatt. A gépet eredetileg magassági bevetésekre tervezték, de a keleti fronton a harcok legtöbbször kis magasságban zajlottak, ahol nemcsak a német Bf 109, hanem a legtöbb egykori szovjet vadászgép is jobbnak bizonyult nála. Vadászbombázóként is erőltették bevetését 1941 őszén, de erre ugyanúgy nem volt alkalmas. Később a túlélő példányokat a légvédelemhez csoportosították, ahol a hátrányai kevésbé jelentkeztek, az utolsót még a háború befejezése előtt leszerelték.



MiG–9 (NATO-kódja: kezdetben Type 1, később Fargo) a Szovjetunióban a Mikojan–Gurevics-tervezőirodában(OKB–155) közvetlenül a második világháború után kifejlesztett sugárhajtású vadászrepülőgép. A fejlesztés során I–300volt a típusjele, a tervezőirodában az F gyártmányjelzést is használták. Az első szovjet sugárhajtású vadászrepülőgépek közül a MiG–9 emelkedett elsőként a levegőbe 1946. április 24-én. Sorozatgyártása 1946–1948 között folyt Kujbisevben az 1. sz. repülőgépgyárban, ez idő alatt 602 darab készült. 1946-ban rendszeresítették és az 1950-es évekig állt szolgálatban. Átmeneti típusnak számított a második világháborús légcsavaros vadászrepülőgépek és az 1950-es években megjelent, nagy sorozatban gyártott sugárhajtású vadászrepülőgépek – pl. a MiG–15 – között.

MiG–15 (NATO-kódjaFagot) a Mikojan–Gurjevics-tervezőirodában (OKB–155) kifejlesztett szovjet első generációs sugárhajtású vadászrepülőgép. Első harci alkalmazására a koreai háborúban került sor, majd később részt vett a vietnami háború légi harcaiban is, valamint több más regionális konfliktus szereplője volt. Licenc alapján CsehszlovákiábanKínában (J–2 elnevezéssel) és Lengyelországban is gyártották. A Szovjetunióban több mint 12 ezer darabot gyártottak belőle, a külföldi licenc-változatokkal együtt a teljes gyártási darabszám eléri a 18 ezret.

MiG–17 (NATO-kódjaFresco) a Szovjetunióban a Mikojan–Gurjevics-tervezőirodában kifejlesztett első generációs sugárhajtású vadászrepülőgép. 1952-ben állították szolgálatba, Lengyelországban és Kínában is gyártották. Különböző változataiból több mint 10 000 db készült.

MiG–19-es (NATO-kódjaFarmer) a Szovjetunió első szuperszonikus vadászrepülőgépe, fejlesztése az 1950-es években zajlott, a típus a MiG–17-esen alapult. A gép prototípusa 1953 szeptemberében emelkedett a magasba, a sorozatgyártás pedig 1955-ben indult be. A típusból több mint 10 000 db épült, különböző változatokban. A gépet a Szovjetunión kívül gyártotta LengyelországCsehszlovákia, valamint Kína is J–6/F–6 típusnéven az 1990-es évekközepéig 2000 példányt állított elő.

MiG–21 (oroszulМиГ–21NATO-kódjaFishbed) a Szovjetunióban, a Mikojan–Gurjevics Tervezőirodában (OKB–155) az 1950-es évek második felében kifejlesztett teljesen fémépítésű, félhéjszerkezetű, deltaszárnyú, behúzható futóművelgázturbinás sugárhajtóművelutánégetővel, hermetikusan zárható kabinnal, katapultüléssel ellátott, egyszemélyes, elsősorban frontvadász feladatkörre kifejlesztett kis hatótávolságú, merevszárnyú repülőgéptípus.


A Mikojan–Gurjevics MiG–23 (Микоян–Гуревич МиГ–23) egyhajtóműves, változtatható szárnynyilazású harmadik generációs vadászrepülőgép, melyet a Szovjetunióban fejlesztettek ki, elsősorban a MiG–21 repülőgépek leváltására. Nagy számban gyártották és exportálták. Bonyolult üzemeltethetősége és baleset-veszélyessége miatt ma már csak néhány harmadik világbeli és volt szovjet tagállamban áll szolgálatban. A Magyar Légierőben 1979 és 1997 között állt hadrendben, ezen idő alatt a beszerzett 16 repülőgépből öt zuhant le, öt pilóta halálát okozva. A Szovjet Hadsereg Déli Hadseregcsoportjának hazánkban állomásozó egységei 1975-től kivonásukig több ezrednyi MiG–23-ast üzemeltettek Magyarországon, ezek egy része atomfegyverekkel is felszerelhető volt. A Szovjetunióban a MiG–29 típussal váltották le. A MiG–23 bázisán fejlesztették ki a MiG–27 vadászbombázó változatot, melynek fedélzeti elektronikája, kisebb mértékben szerkezete és fegyverzete tér el az eredeti repülőgépétől.



A Mikojan–Gurjevics MiG–25 (Микоян–Гуревич МиГ–25) két hajtóműves, harmadik generációs, nagy sebességű elfogó vadászrepülőgép, melyet a Szovjetunióban a Mikojan tervezőirodában (OKB–155) fejlesztettek ki, elsősorban azSR–71 Blackbird stratégiai felderítő és a sorozatgyártásra nem került XB–70 Valkyrie szuperszonikus nehézbombázó repülőgépek elfogására. A szovjet légvédelemben a Szu–15 és a Tu–128 elfogó vadászrepülőgépeket váltotta le. A világ egyik leggyorsabb vadászrepülőgépe, sebességét a sárkányszerkezet felmelegedése és hajtóműveinek nagy sebességnél történő gyors elhasználódása miatt korlátozták 2,83 Machra, de ezt a korlátot néha átlépték. Mivel repülési magassága is rendkívül nagy volt, felderítő, később légvédelem elleni változatát is kifejlesztették. A viszonylag drága és bonyolultan üzemeltethető repülőgépnek a Varsói Szerződés országai közül csak a Bolgár Légierő alkalmazta négy felderítő példányát, de több fejlődő országba, így Líbiába, Irakba, Algériába, Szíriába és Indiába is exportálták. Későbbi gyártású példányai még szolgálatban állnak, az elfogóvadászokat a Szovjetunióban Szu–27 és a MiG–25 továbbfejlesztett változatával, a MiG–31 repülőgéppel váltották le. A repülőgép teljesítménye és szerkezeti kialakítása nagy hatással volt az amerikai konstruktőrökre és katonai döntéshozókra az F–15 Eagle tervezése idején.

Az öbölháborúban az Iraki légierő egyetlen légi győzelmét egy MiG–25 érte el, mely a háború első éjszakáján lőtt le egy amerikai F/A–18 Hornet vadászbombázót, valószínűleg R–40 rakétával.[1] Egy másik iraki gép 2002 decemberében lelőtt egy amerikai RQ–1 Predator pilóta nélküli repülőgépet.

MiG–27 (NATO-kódneveFlogger) szovjet vadászbombázó repülőgép, melyet az 1970-es években fejlesztettek ki a MiG–23-ból. Összesen 1075 repülőgépet gyártottak, ebből 165-öt Indiában, licencben.

MiG–29-es (oroszulМиГ-29; NATO-kódjaFulcrum) a Mikojan tervezőirodában (OKB–155) a szovjet honi légvédelem számára kifejlesztett kis hatótávolságú elfogó-vadászrepülőgép, amely korlátozottan földi célok támadására is alkalmas volt. A későbbi típusváltozatok már a szárazföldi célok elleni támadásra is képesek. A gép 1986-ban a finnországi Kuopio Rissala légitámaszponton, hat gép látogatásával mutatkozott be a nyilvánosság előtt.

A Mikojan–Gurjevics MiG–31 (Микоян–Гуревич МиГ–31) negyedik generációs, kétüléses, két hajtóműves, nehéz elfogó vadászrepülőgép, melyet a MiG–25-ből a Szovjetunióban fejlesztettek ki, elsősorban a gyér repülőtér-hálózattal rendelkező szibériai és távol-keleti területek védelmére.

Avionikája a korszak többi szovjet repülőgépéhez képest fejlett, Zaszlon (Заслон, Pajzs) típusú rádiólokátora a világon elsőként szolgálatba állított olyan elektronikus sugárnyaláb-eltérítésű repülőgép-fedélzeti rádiólokátor, amely egyszerre négy rakétát tud a célra rávezetni. A sorozatban gyártott utolsó 50–60 repülőgép a levegőben után tölthető. Csak azOrosz Légierő és Kazahsztán légiereje (32 darab) alkalmazza. Nem exportálták külföldre, bár korábban Algéria, India és Kína jelentkezett, mint potenciális vásárló, 2006 végén pedig Szíria elnöke tárgyalt MiG–31-esek beszerzéséről.[1] Légi harcban idáig nem vett részt.

MiG–8 Utka (oroszulМиГ–8 Утка; Utka = kacsa) a Szovjetunióban, a Mikojan–Gurevics tervezőirodában (OKB–155) az 1940-es években kifejlesztett fából készült kísérleti repülőgép. Építésének célja a kacsa-vezérsík és a nyilazott szárnyak tesztelése volt. Ez volt a tervezőiroda első orrfutóműves konstrukciója. A típust később összekötő repülőgépként használták.

Forrás:
Cracktwo&wikipedi


50.000 emberhez szeretnénk eljutni, csatlakozz egy lájkkal!


Ha szerinted másokat is érdekelhet ez a cikk, akkor oszd meg velük!


Van véleményed? Ne tartsd magadban!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük